Régen nem jártam erre, de megvolt rá az okom. ;)
Február 8-ának hajnalára betegek lettünk mind a ketten Janival. Valami rosszat ehettünk, mert mindkettőnknek fájt a gyomra és hasmenésünk volt. Ez kora reggelre nálam azt eredményezte, hogy valami szivárgást kezdtem érezni, mintha a magzatvíz szivárogna. Nem keltettem fel Janit, de mindenesetre lezuhanyoztam, hajat mostam, és figyeltem. Végül csak elmondtam a híreket életem párjának azzal az óvatos megjegyzéssel, hogy én egyáltalán nem vagyok benne biztos hogy ez már az, hiszen nincsenek fájásaim. Ő persze bepánikolt, és egy órán belül már autóba voltam téve és robogtunk a kórház felé "jobb ha megnéznek" felkiáltással. Gondoltam oké, max azt mondják, hogy téves, és mehetünk haza.
Hajnal 6 körül értünk be, megvizsgáltak majd ctg-re raktak, ami kimondottan "jó" volt, tekintve hogy még mindig kínzott a hasmenés. Türelmesen vártam. Reggel 7 körül közölték hogy keresnek nekem helyet és befektetnek a terhes osztályra.
Mint utóbb kiderült, bár nem indult el semmi, de a Klinikán már a gyanú is elég ahhoz, hogy a tényleges szülésig ne menjek sehova.
Azt hittem megfolytom Janit. Hiszen én éreztem már amikor elindultunk, hogy ez téves risztás lesz, csak azért mentem bele hogy bemenjünk, hogy megnyugodjon...
Kaptam egy "szép" ablak melletti ágyat egy 4 ágyas kórteremben. Hamar kiderült, hogy szerencsére jó szobába kerültem, a szobatársak rendesek, kedvesek voltak. Kiderült, hogy az egyik szobatársam, ikreket vár, és szintén a BMC-ben segítették hozzá a csodához. Ő Szűcs dokihoz járt. Így egyből megvolt a közös téma. Aznap egy másik ikres kismama volt még a szobában, másnapra kiírva programozott császárra, és egy román lány, aki csak angolul tudott kommunikálni.
Megkezdődött kórház beli létem, ami akkor még kilátástalan ideig tartónak ígérkezett, hiszen legroszabb esetben márc első hetében szülök, ami kb 3-4 hét kórházat jelent.
Hamar beleszoktam a kerékvágásba: reggel 7-kor takarítónéni zörögve kukát ürít, fél 8 reggeli, délelőtt ctg-zés, amit csak akkor fogadnak el ha mozog a baba közben ezért előtte még küzdelem, hogy felébredjen. A délelőtt folyamán valamikor vizit, délben ebéd, utána csendes pihi. Délután 4-től 6-ig látogatás, utána vacsi ha éhes vagy, azt nem hozzák, mert reggel meg délben adják hozzá a cuccot. És eltelt a nap.
Azért nem adtam fel hogy színesebbé tegyem az életet, és kb a harmadik nap hozattam egy mini tv-t, hogy legalább háttérzaj legyen.
Közben cserélődtek a szobatársak. Lett egy sok rosszon átment lány, aki rosszindulatú petefészek daganat, műtét és kemoterápia után, fél petefészekkel, túl 2 lombikon, végül spontán esett teherbe, és most már a szülés miatt feküdt be, mert messze lakik. Igazi sikersztori az övé.
A dokim majd minden nap meglátogatott. Az volt a lényeg hogy egy uh-val megnézzék mekkora a baba. Hétfőn mentem be, végül csütörtökön sikerült eljutnom uh-ra.
A babát már akkor 37 hetesen 4 kiló fölé saccolták. Mit ad Isten épp aznap vizitelt a prof. Rápillantott a leletemre, majd közölte hogy szól a dokimnak, hogy írja ki a császár időpontját. Felpörögtek az események. Még aznap délután jött a dokim, és közölte, hogy 18.-án egy hét múlva megpillanthatom a babámat.
A császár gondolatát még szoknom kellett. Nem így készültem. Féltem hogy lemaradok valami nagyon fontos, és a dolgok normális működéséhez elengedhetetlen dologról. Hogy nem lesz fájdalom, és nem lesz olyan ahogy elképzeltem.
Eljött az unalmas hétvége. Hogy még se legyen annyira uncsi, szombat reggel elment a szobatársnőm nyákdugója (a sikersztorisnak), és hétfő este beindultak a fájásai, majd gyorsan a magzatvize is elfolyt. Hamar levitték szülni, izgalmas pillanatok voltak.
Mivel hétfő reggel a nyákdugó nálam is távozott pánikban gyorsan összeszedtem a szülőszobai cuccomat nehogy legyen valami 18.-a előtt. Ez 15.-én volt.
Jó volt a megérzésem. 17.-én hajnal 1 körül fájásokat kezdtem érezni. Előző éjjel is voltak valami jósló dolgok, gondoltam csak kibírjuk még ezt az egy napot. Az már furcsa volt, hogy az előző naphoz képest elég erősek voltak a fájások, és mintha rendszereződni kezdtek volna. Elkezdtem mérni az időket a fájások között. 10 percek, majd 7 percesek lettek. Hajnal fél 6-kor mentem ki a nővérszobába szólni, hogy mintha valami lenne. Egy elég flegma doktornő vizsgált meg, szerintem álmából keltették. 2 ujjnyira volt nyitva a méhszájam, úgyhogy irány a szülőszoba. Ctg, fekvés, és fájások mostmár 6 percenként. Riasztottam Apát hogy szülünk, ebből ma baba lesz, induljon. Közben egy másik szülőszobában volt "szerencsém" végighallgatni egy szülés utolsó mozzanatait. Anyuka az életéért könyörgött, apuka nem bírta, kint bőgött a folyosón, én pedig ebben a pillanatban kezdtem mégis úgy érezni, hogy jobb lenne nekem a császár, és imádkozni, hogy a dokim beérjen mielőtt elfolyik a magzatvizem és meg kell szülnöm a több mint 4 kilós bébimet.
Szerencsére hamar beért, megnézett, és elkezdett műtős teamet keresni a császáromhoz. Megnyugodtam...
Közben Apa is beért. Ez is megnyugtató mozzanat volt. Egy órán belül meglett a team, és tolókocsival feltoltak a műtőbe. Már családom kb 6 tagja tolongott a folyosón. Tiszta égő...
Kicsit félelmetes volt a műtő. Mindenki maszkban, gumikesznyűben, beöltözve. Féltem is a spináls (gerinc) érzéstelenítéstől, vajon fájni fog-e ahogy beadják, nem szúrják-e el? Fel kellett ülnöm egy asztalra, és begörbítenem a hátam, mint egy cica. Közben az anesztes tapogatta a gerincemet. Fogalmama sincs mikor adta be a helyi érzéstelenítőt, amitől viszont nem éreztem mikor szúrta magát az éles érzéstelenítést. Egyszer csak azt vettem észre hogy nem érzem a lábaimat és úgy pakolnak fel az asztalra. Közben valami hideg cuccal cseszegettek, hogy hol érzem. Megérkezett a dokim is, kaptam egy katétert, és elkezdődött...
Kicsit aggódtam hogy Apa mikor jön, de gondoltam hogy nem hagyták el útközben. Amint elkezdték a műtétet be is hozták. Ott ült a fejemnél, és szegénykém szerintem jobban félt, mint én. Én semmit nem éreztem melltől lefelé, de a dokik beszélgetését hallottam. Tudtam mikor vágtak, mi történik.
És egyszer csak kb 15 perc múlva a műtét kezdetétől meghallottam ŐT. A kisbabám méltatlankodva kérte ki magának hogy kiszakították a jó kis helyéről. Hihetetlen pillanat volt. Itt van, kint van!!! Odahozták a fejemhez megmutatni. Gyönyörű volt, kapálózott a kis kezével, lábával, és egyszerűen tökéletes volt. Nem kellett kérdeznem mindene megvan-e, egészséges-e, látszott rajta hogy semmi baja. Kicsit pityeregtem is, olyan régóta vártam erre a pillanatra!
Mészáros Timi baba 2010. február 17.-én 9:46 perckor 4200 g-al, és 56 centivel látta meg a világot, bár a kiskönyvébe jótékonyan csak 4000 g-ot írtak.
A császár hátralévő része a hosszasabb és kevésbé izgalmas. Összevarrnak kívül-belül. Apát inkább leküldtem Timikét fotózni. Ha anyukája már nem lehet legalább az apukája legyen vele. Ez a nagy hátránya a császárnak...
Engem varrás után áttoltak az őrzőbe, ahol 6 órán keresztül nagyrészt mozdulatlanul kell feküdni. Kihasználtam hogy megírjam a kötelező sms-eket.
6 óra után viszont kötelező felkelni. Majd be...tam a fájdalomtól, remegtem mint a kocsonya, de sikerült megmosdanom. Ezután jött a látogatás. Végre legalább a Jani csinálta képeken megcsodálhattam a babámat. Aztán váratlanul beállítottak a csecsemősök a bébikkel, és mellém tették az ágyba a kislányomat! Mintha mindig ismertem volna. Gyönyörű baba. Hihetetlenül büszkék voltunk, és vagyun azóta is.
Alig váram a másnapot hogy lekerüljek a gyermekágyas osztályra ahol velem lehet. Másnap délelőtt mehettem is, egy másik császáros mamával együtt. A kisbabám tényleg egy csoda, de azt a 3 napot amit azon az osztályon töltöttem szívesen elfelejteném. Szűk szobába beszúfolva 4 mama és 4 baba, 2 szobára egy fürdő+wc, nem volt egy leányálom. Ehhez képest a terhes osztály egy luxushotel volt. Ráadásul az egyik szobatársam is igen fársztó volt. A 3. napra ki is borultam. Tejem alig-alig volt, a baba folyton ordított, nem akarta elkapni a cicimet, én tehetetlennek éreztem magam. Közben a szobában mindenki bőszen szoptatott meg fejt. Egy csődtömegnek érzetem magam. Csak az éltetett hogy másnap mehetünk haza.
Itthon aztán folytatótott az egész, annyi klönbséggel hogy megindult a tejem, amitől még bénábbnak éreztem magam, mert milyen az hogy tele vagyok tejjel, és a gyerekem meg éhezik, mert nem kap rá a cicire. Együtt bőgtem a gyerekkel, Apa meg tiszta ideg volt.
Másnap megérkezett anyukám, és minden megoldódott. Nagyon sokat segített lelkileg, és persze a házimunkában is. Ha nem segített volna tuti még mindig bőgnék. Azóta Timi baba és én is beletanultunk a dolgokba, a szopizás gond nélkül megy, szépen gyarapszik a kicsim. Szegénykém mint a zárójából kiderült 3650 g -al jött ki a kórházból, nagyom lefogyott, de most már újra 4 kiló, és egy tündér. Nagyon jó baba, bár esténként mindig hisztizik kicsit.
Nem bírjuk nem elkényeztetni, így az első naptól köztünk alszik, amiről le kéne szoknia, de nincs szívem kirakni a kiságyába.
A napirendünk is kezd kialakulni, és egyre kevésbé félelmetes a dolog.
És akkor íme a Kicsit Timi:
1 percesen 
még kórháziban egy naposan
szintén egy naposan
