Megint régen írtam. Megvolt rá az okom...
Október 19.-én meghalt az apukám. Azt már írtam hogy kb egy évvel ezelőtt diagnosztizálták nála a rákot. A betegség sajnos legyőzte. Pedig az utolsó pillanatig sem adta fel. Nem akart elmenni.
Végül rosszul lett, bevitték az onkológiára, és 2 nap múlva elment. Szép csöndben, nem fájdalmak között. Anyu mellette volt, fogta a kezét. Én aznap voltam bent, amikor bekerült. Még tudtam vele beszélni pár szót, és mikor haza indultam úgy búcsúztam el, hogy valahogy tudtam, az lesz az utolsó.
Nem omlottam össze. Igazság szerint sírni is csak akkor sírtam, amikor anyu felhívott, miután apu elment. Sokat gondolkodtam ezen. Érzéketlen lennék, nem szerettem Őt eléggé? NEM! Aztán rájöttem, hogy épp apu volt ilyen. Sosem láttam sírni. Se amikor az anyukája, se amikor az öccse meghalt. Tőle örököltem ezt. Nem tudom jó-e vagy rossz, de genetikailag ilyen vagyok.
Anyut meg hugomat féltettem. Anyut azért mert majd 30 évig házasok voltak. Sosem volt egyedül. Hugomat meg azért, mert alapvetően érzékeny, ráadásul ő volt apuval, amikor rosszul lett, ő hívott mentőt, ő ment be vele, és elég nehéz dolgokon ment keresztül azon az éjszakán.
Végül húgom apu halála után kb két héttel szakított, az egyébként nagyon gáz pasijával, és odaköltözött anyuhoz. Így anyu sincs egyedül, hugom sincs azzal a pasival, akitől már szabályosan féltettük, és nem utolsó sorban én is nyugodtabb vagyok így.
Attól hogy nem sírok, még nagyon hiányzik apu. Mindig azt várom, amikor átmegyünk anyuhoz, hogy ott ül a nappaliban, és rámosolyog Timikére.
Most november 9.-én volt a temetés. Nem szeretem a temetéseket, ebben egyetértettünk anyuval, így egy templomi búcsúztató volt, a temetőben már csak a sírnál beszélt egy kicsit a pap, és eltemették a hamvakat.
Szép volt, sokan voltunk, és sikerült búcsút vennünk szerettel, tisztelettel, méltósággal. Azt hiszem apunak is tetszett így.
Hiszem hogy lát minket, és hogy fogunk még találkozni... egyszer. Tudom mennyire szeretett minket, és mennyire szerette az unokáját. Úgy fogom őt nevelni, hogy tudja milyen volt a nagyapja, és hogy apu is büszke legyen ránk.
Szoktam beszélgetni vele, csendes estéken a teraszon. Elmesélem neki miket csinál már Timike, és hogy hiányzik nekünk.
Ez a kép a keresztelőn készült, és nagyon jellemző apu és Timike kapcsolatára. Kölcsönös rajongás volt. :)
Ezzel a képpel emlékezem, a világ legjobb Apukájára és Nagypapájára!
